Pászti Miklós

Zeneszerző, Karnagy, Tanár

Pászti Miklós halálának 25. évfordulójára

A hivatalos életrajz alapján keveset tudunk Pászti Miklósról.

Apai dédnagyapám, Pászti Sándor lakatossegéd, később fűtő, majd mozdony-vezető. Apu örökölte a manuális készséget, nem vetette meg a kétkezi munkát, maga építgette, szépítgette az otthonunkat, szerelte a “bogárhátú” autóját.

Dédnagyapám és felesége nagyon fiatalon meghaltak. Két gyermekük gyámság alá került. A kislány árvaházban nőtt fel, a fiút taníttatták. Ő nagyapám, Pászti Elemér olimpikon, aki az 1912. évi stockholmi olimpián ezüstérmes tornászcsapat tagja volt, s 1928-ban is kijutott az amszterdami olimpiára.

Nemcsak versenyzőként áldozott sok időt a magyar sport és testnevelés ügyének, hanem haláláig mint oktató és vezető szakember is. 1914-ben nőül vette József Attila nővérét, József Jolánt, fiuk, ifj. Pászti Elemér 1925-ben született, 10 hónapos korában meghalt. 1917-ben elváltak.

József Jolán és Nagyapánk kapcsolatából származó archív anyag a Petőfi Irodalmi Múzeumban lelhető fel. Valachi Anna Amit szívedbe rejtesz című könyve ezek hatására íródott, nagyapánkról is nagyon sok fotó van benne.

Másodszor 1925-ben nősült. Felesége nemes Diósadi Deák Mária. Ők édesapám szülei. Anyai felmenői a Szilágyságból jöttek. A nemesi előnév jelzi a 20. század egyik legnagyobb költőjének, nemes Diósadi Ady Endrének felmenőivel az őseink birtokrokonságát. Hogy kié volt előbb, kié volt később a birtok, hogy van-e valamelyik ágon távoli vérségi rokonság is, azt talán komoly levéltári kutatásokkal lehetne feltárni. Tény, hogy nagymamám 1806-ig tudta visszavezetni a családfát, amikor is megszületett nemes Diósadi Deák Lajos, aki később szenátorként szolgálta Kecskemét városát.

Édesapám már Budapesten született 1928-ban. Egyszóval érdekes a családunk története, melyben apai nagyapám élete sporttörténeti jelentőségű is lehetne. Például a Budapesti Torna Club alelnöke volt, amikor gróf Teleki Sándor volt az elnök, s számos más sportintézmény vezetőségi tagja, szaktanácsadója, előadója.

Milyen személyes emlékeket őrzöl Édesapádról?

1956 augusztusában születtem második lányként. Nővérem, Lujza akkor már két éves és három hónapos volt. Azon a napon csak fiúk születtek az újpesti kórházban, így, bár fiúnak vártak, esély sem volt az elcserélésemre. Ez nagy szomorúsággal tölthette el a felmenőimet, mivel a gyerek az gyerek, a lány meg csak lány. Hallomásból tudom, hogy apu igencsak elfoglalt lévén nem lehetett anyu mellett ezekben az órákban, mert a család megélhetése volt szem előtt. Ahogy ez vezérelte őket, mikor úgy döntöttek, hogy Anyu a születésem után pár hónappal fél évre kimegy Párizsba dolgozni.

Nem lehetett könnyű benneteket, kicsi lányokat magatokra hagyni.

Azt mondják, minél öregebb az ember, annál tisztábban, élesebben emlékszik vissza a múltra. Sajnos, vagy szerencsére nem emlékszem erre az időszakra, nagyon pici voltam. Első emlékem a Budapest, IX. kerületi Liliom utcai lakás, ahol nagyszüleim helyet adtak a mi kis családunknak. Nagymamám meglehetősen arisztokratikus, szikár, pici, de nagyon kemény és kimért asszony volt. Féltünk tőle. Amikor Édesapám született, Nagymama 30 éves volt, ami akkoriban elég későinek számított. A korabeli fotókból apuról lerí, hogy egyke, s hogy a kis Mikike eminens tanuló és jó gyerek.

Honnan a zenei „véna”?

Hogy nagyapám mennyire örült annak, hogy a fia a Zeneakadémiát választotta, nem tudom. Amit tudok, az az, hogy nagyapám belekezdett a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi karába, amit az I. világháború miatt félbe kellett szakítania. Az Egyetem Gazdasági Hivatalában dolgozott, a szamárlétrán eljutva egészen a gazdasági igazgató helyettesi posztig. Ebből következtetve nem hiszem, hogy fiát zenésznek szánta. Nagymama talán örült, hiszen ő is elvégezte az akadémiát zongora szakon. Talán innen a zenei véna. Tőle örökölte.

Annak már kevésbé örült, hogy apu Szőcs Gizellát, a magyar Állami Népi Együttes kórusának énekesét választotta társául, az Erdélyből, Aranyos-Tordáról származó 8 gyermekes pék lányát. Semmi iskolázottság, semmi nemesi vér, Apu mégis őt választotta. Hatalmas és fájdalmas szerelem volt ez, olyannyira, hogy édesanyám teljes mértékben alárendelte magát annak a hitnek, hogy édesapámnak nem csak múzsája, de minden szempontból kiszolgálója kell, hogy legyen még halála után két évvel is, amíg utána nem halt.

Hát így, félve és muszájból költöztünk be Nagymamámékhoz, a hatalmas nagypolgári lakásba, ahol bizony cseléd is volt, saját kis alkóvval. Nekünk, négyünknek volt egy szép, nagy szobánk, de Anyu nem e miatt szenvedett nagyon sokat. Nagymama ahogy Őt, minket, unokáit sem szeretett igazán. Apunak sem lehetett könnyű ilyen körülmények között élni, alkotni

Vélem, hogy nektek, gyerekeknek sem volt könnyű, általában nem könnyű művészek gyermekének lenni.

Innen 1961-ben költöztünk nagy adósságot vállalva egy 2 és fél szobás budai, negyedik emeleti lakásba. A szüleink együtt jártak reggelente dolgozni az Állami Népi Együttesbe. 10-kor kezdődött a Corvin téren a próba. Mi reggel elmentünk az iskolába. Volt, hogy ott ettünk, de volt, hogy Anyu főzött, s mire hazaértünk, várt a levél, hogy mit hol találunk. Akkoriban még két műszakosak voltak az iskolák, és szombaton is volt tanítás. Így, mikor délutános voltam, láthattam, hogy indul Apunál egy nap. Mikor felkelt, felvette az elmaradhatatlan fürdőköpenyt vagy köntöst, és rágyújtott az elhagyhatatlan Kossuthra. Sem füstszűrő, sem szipka, majd jöhetett a feketekávé és irány a dolgozószoba. Leült az íróasztala mellé, és szépen, akkurátusan összeállította, mit is kell aznap elvégeznie, tárgyalnia, mit kell a munkahelyén elintéznie, végére hagyva az otthoni teendőket. Ha még indulásig volt egy kis ideje, leült a zongora mellé és komponált, s olyankor még nekünk, gyermekeinek is tilos volt Őt zavarni. Anyu teljes csöndet és nyugalmat akart neki biztosítani.

Talán ez az oka, hogy hozzánk nem nagyon jöttek vendégek. Ha nagy ritkán mégis kivételt tettek, az nekünk ünnepnap volt. Hogy valaki váratlanul, hívatlanul betérjen, emlékeim szerint egyetlen egyszer fordult elő. Valami hihetetlen ötlettől vezérelve éjnek évadján becsöngetett Vujicsics Tihamér, hogy feltétlenül le kell zongorázza Pásztinak, ami a fejében van. Pillanatok alatt parázsló hangulatot teremtett. Tüneményes, bámulatos és nagyon kedves ember volt, tele energiával, temperamentummal.

Előző oldalKövetkező oldal


Tagged as , , , + Categorized as Cikkek, Cikkek, Egyéb

A kommentek ehhez a posthoz nincsenek engedélyezve.